SimonTravel - Úti-beszámolóim 4+fél kontinensről

A kolumbiai kis körutat a karib pihenés után az ország fő turisztikai attrakciójában Cartagenában folytattuk. Az útibeszámoló első részében az ország 8 milliós fővárosáról Bogotáról, majd a karib parti Santa Marta-ról és a Tayrona parkbeli kalandjainkról írtam. Cartagena környékén elugrottunk még egy utolsót strandolni a hófehér homokjáról híres Playa Blancába majd a melegnek búcsút intve elrepültünk Calin át a hegyekbe. Először Popayant, a gyarmati örökségű fehért várost fedeztük fel, majd onnan egy igen rázós buszúttal, a nemrég még FARC területen keresztül San Augustínba utaztunk. Az Andokban megbúvó kisváros a környékén lévő ezer évesnél régebbi, néha igen abszurd szobrokról híres. Ám a környékre a megszámlálhatatlan több száz méteres vízesés miatt önmagában is megérte eljönni, a vacak hideg, esős idő ellenére. Végül Popayanból repültünk vissza Bogotába, ahonnan egy nem tervezett panamai kitérővel jöttünk haza. 

2016 nyarán kihasználva a szuper olcsó Turkish Airlines Bogota akcióját Kolumbia felé vettük az irányt. 17 teljes napban nyilván esélytelen lett volna bejárni az egész országot, és pihenni is ezért próbáltuk vegyíteni a top látnivalókat egy kis hagyományos vidéki Kolumbiával és egy kis tengerpari pihenéssel. Sikerült így bejárnunk Bogotát majd a tengerparton megnézni Santa Marta történelmi karib parti óvárosát, majd pihentünk egy kicsit a szép partjairól híres Tayrona nemzeti parkban és egy mellette hátizsákos tengerparti táborban. A parton keletre haladva Carategna felé vettük az irányt, mely után elrepültünk Calin át Popayanba, a hegyekben megbúvó hajdan fontos koloniális, a fehér városba. Onnan átbuszoztunk az Andok csúcsain át San Augustín a vadonban álló ezer éves szobraihoz és vízeséseihez. Végül Popayanból repültünk vissza Bogotába, ahonnan egy nem tervezett panamai kitérővel jöttünk haza. Az első fejezetben a Tayrona nemzeti parkig írom le az utunkat.

Honduras a drog- és bandaháborúkról elhíresült közép-amerikai ország, a rossz sajtója ellenére kedvelt turistacélpont. Karib-tengeri üdülőhelyek mellett, maja romvárosok és egzotikus nemzeti parkok is találhatóak az országban. Honduras területén két világörökség található: a Río Plátano védett trópusi természetvédelmi terület, és a klasszikus maja kor egyik legjelentősebb városa, az ősi szobrokról és hieroglifákról híres Copán. Most ez utóbbit mutatjuk be.

(Forrás: copanpopolvuh.weebly.com)

A hondurasi piramisok a bájos Copan Ruinás nevű kisváros határában fekszenek. A tipikus latin-amerikai városka olyan nyugis, mintha nem is Hondurasban, hanem valamilyen spanyol hegyi településen lennénk. A térségre jellemző városi bűnözés hiányának oka a helyiek beszámolója szerint az, hogy a környéket uraló drogbáró rájött, hogy a turizmus is a droghoz hasonlóan sokat hozhat a konyhára és még vérfürdőket sem kell rendezni. Sőt kifejezetten érdemes azokat mellőzni a profitmaximalizálás érdekében. Ezért állítólag messziről kerülik az utcai bűnözők a környéket, tartva a drogbárók haragjától. A másik érdekesség, hogy a határon átlépve hirtelen minden helyi férfi western filmekből ismert kalapot hord.

Teljes cikkem a Világörökség Blogon

Szóval miután a kedves örmény üzletemberek elvittek minket a határtól a Grúz fővárosba, elindultunk gyalog a kedves teljesen romos, de viccesen olcsó Hostel Georgia-ba. A továbbra is teljesen lekattant hostlben közölték, hogy nincs hely és menjünk át testvérszállásukra a már emlegetett Hostel Romantiknak csúfolt pincébe helyezett dohányfüstös házikóba. Miután ez elől elzárkóztunk, mégis kerítettek egy szobát nekünk. Újra az a furcsa romos szobát kaptuk, aminek az oldalán volt egy nyitott vasajtó ami egy sötét romos homályba nyílt, ahová nem igazán mertünk benézni.

Este nyakunkba vettük Tbiliszit, cél a már Krisztáékkal kipróbált Lab13 nevű szórakozóhelyre, ahol Grúziához képest egész vállalható elektronikus zene ment, egy régi ház emeletén a hegyoldalban.

Szóval Dilijanból a továbbra is pontatlan Lonely szerint indult volna busz Vandzorba, ám egy taxis kijelentett rögtön, hogy busz már tuti nem jön, viszont egy csomó pénzért elhozna. Ezt nem vállaltuk be így stoppolásba kezdtünk. Pár perc után megállt 3 marcona srác egy Lada Nivával. Egy ideig kissé félve néztük az arcokat, akikről perceken belül kiderült hogy az alapítványuk által segített szegény gyerekek táborába igyekeznek. Ennyit az előítéletekről. Ők letettek minket abba a nagyvárosban (Vanadzorban), ahol átszállni akartunk egy újabb kisbuszra.

Megálltunk a megállóba és pont beszéltük hogy milyen jófejek az örmények mikor újra befékezett mellénk egy szakadt Lada az aranyfogú sofőrjével aki ragaszkodott hozzá, hogy ne várjuk meg a buszt hanem ingyen visz el minket az egy órára fekvő célunkhoz Alaverdibe, ahol a fent említett iparvárosok és világöröksége templomok vannak.

Csütörtökön a kibírhatatlan 35-37 fokban tettünk még délelőtt egy búcsú kört Jerevánban. Megnéztük az eldugott de szuper cuki Zoravar templomot és kávézgattunk az Opera melletti Jazzve, helyi kávézóláncban, majd bevásároltunk egy vagon orosz hússalit, örmény sonkát, konyakot, sajtot a Moszkva áruházban a tervezett Sevan tavi pihenésünkhöz.

            Jereván buszpályaudvar                                            Sevan tó, július vége

A 35 fokban kókadtan vártuk a buszunkat ami elrepített minket Örményország legnagyobb elvben iható vizű tavához a Sevan tóhoz - az örmények Balatonjához. Az öreg Gaz kisbusz lassan nyekergett fel a hegyeken át a tóhoz. Ahogy jöttünk egyre sűrűsödtek a felhők, még poénkodtunk is hogy tuti hideg esős időnk lesz - hisz strandolni megyünk - de ez teljesen irreálisnak tűnt az elmúlt napok hősége után. Ennek ellenére tópart tiszta felhőben volt és mikor kiraktak minket a marsutkáról magunk se hittük de az első dolgunk volt hogy pulcsit rántsunk.

Szóval Örményország furcsa hely. Grúzia gyönyörű de azért kicsit Ukrajna hangulat van. Örményországban viszont kicsit az a párhuzamos denzió hangulat fogott el, mint Eritreában vagy Iránban. Azért ezt inkább vidéken éreztem, Jereván igazán nagyvilági hely. A belvárosa Jerevánnak nagyon élő, bár a zöld örmény kolléga szerint csak azért annyira tömött minden mert ilyenkor júliusban jár haza a kb. 5 (a helyiek szerint 10) milliós diaszpóra java. És a 3 milliós lakosságot ez nagyon megdobja.

A idő szűke és az átrohant napok után megengedtük magunknak azt a luxust hogy autóval és sofőrrel mentünk a Tbiliszitől vagy 100 km-re fekvő, elég elérhetetlen David Gareja kolostorhoz és hegyi barlangokhoz. Szerencsére a Lonely által írt 120 lari (kb. 15.000 Ft) helyett 70-ért vitt el minket a hajnalban talált sofőr. Általában talán Grúzia volt az első ország, ahol majd mindent olcsóbban úsztunk meg mint amit a Lonely Lanet írt. (Úgy egyébként az egész Lonely béna volt a Kaukázusra. Szerintem el sem jött az írója, hanem netezgetett kicsit és megnyomta az árakat az előző kiadáshoz képest– Tbilisziben pl. a fél belvárost kihagyta véletlenül)

Szoval felkeltunk a szuper majer teljesen lerohadt apartmanunkban reggel 8 korul 4-5 órás alvás után és bepattantunk a kivételesen nem variáló sofőrünk melle. Kb. 2 óra autókázás, amibe egy kis falas is belefért egy boltban meg is érkeztünk a csak földúton elérhető, az azeri határon fekvő David Gareja-ba. Ezt a kolostor együttest még a 6. századan alapították Szíriából menekülő nem hagyományos keresztény szerzetesek. Lent volt egy igen faja kb. XIV. századi kolostor együttes félig a kőbe vésve.

Mióta elvették Abkháziát a grúzoktól a 90-es évek elején és mikor 2004-ben elzavarták a Batumi környék Adjara autonóm terület kissé bolond harcias diktátorát - Batumi környékét kezdte a grúz állam fejleszteni tengerparti turizmusra.Mi Kvariata-ban jöttünk Batumi mellé a török határhoz. Sajnos meglepő módon esős-felhős időnk volt 26 fokkal, míg a Kaukázus nagy része 36-37 fokban pusztult így eleinte sokat üldögéltünk a teraszunkon és így ráértem blogolni is. Ez a település teljesen a hegyek mellett van a tengerparton ezért sokkal szebb, mint a fekete tengeri átlag. Krisztáék találtak egy szuper a tenger feletti hegyoldalban lévő, továbbra is elég olcsó (4200 Ft/apartman) szállást. Így reggeli közben a teraszunkról nézem a szubtrópusi vegetációtól zöldellő hegyeket és a tenger öblünket egy jó arc kutya és egy cica - képen - társaságában.

Kutaisiből a vicces nevű Zugdidin át felbuszoztunk laza 7 óra alatt Svanetti - magas kaukázusi régió fővárosába Mestia-ba. Közben egy kedves helyi úr itatott folyamatosan mindenfélével, sőt miután ő is igencsak ittas lett, a hegyi buszozás kb. 3 megállója alatt (másfél óra alatt) még kajálni is meghívott minket a helyi hússal töltött lepényére.Mestia-t, ezt a kis világtól elzárt tartományi fővárost láthatóan próbálják fejleszteni - egész igényesen - a grúzok. Barátságos belvároska, vendéglőcskék, hotelek, vendégházak a giga nagy havas csúcsok között, no meg a Kaukázus legszebb hegyeit megmászni akaró turistáknak.

Nehéz blogolni mert folyton távol vagyunk a civilizációtól, azért nincs net. Pedig az elmúlt években megfigyeltem, hogy a fejletlenebb országokban pl. Vietnám, Fülöp szgk., itt Grúzia, mindig van mindenhol, még az utcán is ingyen wifi. Viszont nyugaton, de már Thaiföldön és Malájziában is mindenhol perkálni kell a netért.

Szóval Kutaisi egy nagy múltú grúz város. Párszor főváros is volt. Most is idetették a parlamentet. A város sajnos mostanra kicsit le lett kopva, bár a folyó parti illetve Kaukázus széli fekvése sokat ad hozzá. A tetején van egy ezer éves, a törökök által lerombolt majd a közelmúltban vitatott módon újjáépített templom. A furcsa, teljes, fémvázas újjáépítés miatt veszélyeztetett világörökségi listára került.

Vígan az újjáépített templom előtt!

No, úgy született a kaukázusi utunkat bemutató folytatása a blognak, hogy sok meleg napos nap után, pont a Fekete tengernél, a tervezett kikapcsolódás első napján egész délelőtt piszok módon esni kezdett a tengerparton így jobb híján újra blogolásba fogatam.

Szóval 2013. júliusában 17 napra elhúztunk T barátunk szervezésében Krisztivel/Mogyival, Miklóssal meg Krisztával egy Grúzia-Örményország túrára. T sajnos mégsem jött, viszont egy durván átmulatott csütörtöki Balatonsound, és egy hullaként végigdolgozott péntek után péntek este elindultunk Grúziába. Pár ser, kis alvás illetve egy Müncheni átszállás után hajnali 3 után megérkeztünk a Tbiliszi repterére. Sikeresen meg is alkudtunk egy taxira majd egy barátságtalan taxis néni kb. 180 km/h-val a George Bush sugárutat érintve megérkeztünk a világ legfreakebb hostelébe a bájos nevű Hostel Romantikbe. Előzőleg a helyi kedves ittas fiatalok segítségével lenyomtuk a kissé agresszív taxis nénit aki valamilyen oknál fogva nem akart visszaadni nekünk kb. 5000 forintnyi pénzből 2000 ft-nyit arra hivatkozva, hogy neki ennyi borravaló jár. Szerencsére azért minket se kellett félteni, így a helyi fiatalok lelkes segítségével elküldtük a nénit a búsba és a szemben lévő kisboltban felváltottuk a pénzünket.

Tehát 4 felé heves ordítozás mellett, pár frissen szerzett sörrel a kezünkben dörömböltünk a hostelünk bejáratán ami egy panelház alatti pinceajtó volt. Egy álmos Japán hippi nyitott ajtót aki bemutatta az igen romantikus Hostel Rantikot, ami ténylegesen pince volt csak az egyes pincefülkékbe beraktak 1-1 lekattant duplaágyat úgy hogy 0 hely maradt mellette és kicsit feldíszítették enyhe hippis stílusban. Azért sikerült délig aludnunk majd átmetrózva (kép metró állomásról) a fél várost a helyi Szentendre meglátogatásával kezdtük a kaukázusi túránkat.

A Tbilisitől 25 percnyi marsutkára (kisbusz) található Mtskheta mint a legtöbb grúz látnivaló, ez is szépen rendbe van rakva, sétáló utcákkal kiülős helyekkel. A városka fő látnivalója a Svetitskoveli katedrális.

Az utazás utolsó pár napján még végigjártuk Ázsia egyik legkeményebb prostis negyedét; majd napi 6 étkezés után harci kutyák elől menekültünk Hong Kongban!

Másnap át kellett mennünk Angeles/Clarkba – onnan ment az Air Asiak utána hajnalban vissza Hong Kong-ba. Angeles mellett eljutottunk még egy vulkánhoz (Mt Arayat), hogy beláthassuk róla Luzon sziget (ahol Manila is van) középső részét! Nem volt egyszerű oda az út, Manilából először buszoztunk egyet, majd 4 különböző jeepney-n meg furcsa motoros járművökön jutottunk oda. A felmászásra egy egész nap kéne, sőt sokan fent is alszanak a hegyen, viszont mivel nálunk volt az összes cuccunk (amiből az egyik táskát átvett a felbérelt vezető), így csak a hegy kb. a hegy harmadáig jutottunk, ezer liternyit kiizzadva.

Angeles city a ledér lányokat kedvelő férfiaknak való hely. Nem sokkal ezelőttig amcsi katonai bázis volt itt, ami miatt a 350 ezres város egyik negyede semmi másból nem áll, mint bárokból ahol prosti hadak várják az érdeklődőket. Persze sétáltunk egyet Mogyival ott, amit nehezen tudtak a lányok feldolgozni, mert azért jópáran odaköszöntgettek nekünk. Vicces tematikus bárok voltak, hol holland ház volt felépítve, holnadnak elképzelt lányokkal, máshol meg western bár volt cowboy lánykákkal, míg az Angkor bár előtt a hatalmas áll kambodzsai szobor előtt furcsa lebernyegbe várták a lánykák a kiégett 50-es rövidgatyás fehéreket és koreaiakat.

Az utolsó fülöp napok főleg városozósak voltak, de annál viccesebbek, bejártuk a kisebb hadseregnek elég fegyveressel ellátott Manilát és voltunk a város szélén punk fesztiválon, ahol csupa örök barátra leltünk.

Szóval nekem tetszik ez a Manila. Lehet hülyék vagyunk, de imádjuk ezeket a DK Ázsiai metropoliszokat. Ez itt épp 18 milliós.

A szokásosnál is keményebb kontrasztokkal van tele ez a város: Makati felhőkarcolói, elegáns éttermei, kivilágított kiüldögélős parkjai; Malate -ahol lakunk – kissé káoszos, luxusépületekkel, utcán alvó gyerekek között lavírozó sok tízmilliós terepjárókkal plusz közben a magasvasutakról látható, végtelenül lekattant nyomornegyedek. Kőkemény a metró is. A magasban megy és eléggé leharcolt, viszont pont 5ször annyi ember van rajta, mint amennyi elviselhető lenne ;-)

Viszont Fülöp-Szigetek fővárosában, már határozott jelei vannak egy kis underground életnek. Deszkások, punkok, stb.

Az ázsiai városok közül sajnos egyedül Manilára jellemző a fegyveres, erőszakos bűnözés, az utcai lövöldözések. Ez rögtön látszott abból, hogy Közép Amerikához hasonlóan itt is minden kis sarki fűszeresben egy hatalmas mordállyal állt egy őr és átlag 10 méterenként állt valaki valamiért fegyverrel az utcán. Ez alapján próbáltuk viszonylag elővigyázatosan a nyakunkba venni a várost.

No, ott hagytam abba hogy eljött az év utolsó napja, és a hiperaktív csapatunk így Szilveszter előttre betervezte Bohol szigetének bejárását. A terv szerint kb 130-150 km-t akartunk beszaladni, hogy lássuk a sziget fő nevezetességeit a Choclate Hillst, valamelyik kobold maki rehabilitációs központot és a Loboc folyót. A többiek kivettek egy kisbuszt, mi meg kivettünk egy 125-ös kismotort. A motorozás vállalhatónak tűnt, mert a kellemes 30-32 fokos elvben száraz évszakban bár minden nap kaptunk egy esőt, de csak ilyen 10 perces zuhét, ami után kisütött a nap. Sajnos ez nem jött aznap be. Simán elkapott minket majd egy órás zivatar a motoron, ami után a gatyámból is csavartam a vizet. A december közepi pusztító tájfun eléggé megkavarta az időt (meg sajnos megzúzta a partmenti korallokat is).

Szóval a szuperzöld trópusi tájon eleinte remek időben motoroztunk át: banán fák, pálmaligetek majd a hegyekben rizsteraszok. Kb. másfél óra alatt el is értünk a sziget közepén lévő volt koralszirtekből kialakult másfél ezernyi Choclate Hillsnek nevezett, egyenként kb. 100-200 méteres képződményekig. Az egyik közepén volt egy parkoló majd fel lehetett lépcsőzni a tetejére a kissé turistás, üvöltő zenés, polaroidod kilátóra. Tök jól nézett ki, de jobb lett volna ha fel lehetett volna menni az 1700 hegyből egy másikra is. viszont itt kezdett leszakadni az ég. Mogyesz (a csajom) mondta hogy várjuk ki az étteremben a szokásos 10 perces esőt. A többiek közben elindultak a buszukkal az egyik minimaki védelmi erdőbe. 10 perc után valóban csendesedett az eső, de sajnos a fél órás motorozás alatt újra felerősödött, így mire megérkeztünk a makikhoz vagy egy fél-hektóliter vizet felvett a ruhánk. Mellesleg az erdős hegyi utakon se volt a legegyszerűbb a zuhéban a motorozás.

Aztán csak megérkeztünk, ha kissé romokban is a fülöpök jelkép állatához, az elsősorban itt Boholon élő koboldmakikhoz (tarsier).

Ezek a pár cm-es majmocskák totál gülüszeműek és annyira lassúak és szerencsétlenek, hogy teljesen érthetetlen hogy nem haltak ki. Mondjuk, legalább erősíti az evolúció elméletét, hogy nem ez a faj lett a bolygó uralkodó faja. Mindenesetre az általunk és egy seregnyi ferde szemű turista által meglátogatott központban tartottak fagy 150 ilyen cuki, de béna makit. Miután csináltunk a 12 épp látható állatokról fejenként 50 képet, rohantunk az ajándékboltba koboldmakis hajcsatot, járókeretet és söröskorsót venni.

No íme a folytatás Ceburól.

Szóval Malapascua szigete után átbuszoztunk a hosszú és vékony Cebu sziget felén Cebu városig. Ez a város volt a spanyolok első fővárosa. Magellán kötött itt ki 1521-ben.

A buszpályaudvarról végül nem jeepneyvel mentünk be időhiány miatt, sőt nem is triciklivel, hanem sima taxival a belvárosba.

A jeepney, egy furcsa hosszú, fedett terepjáró szerűség, ami a tömegközlekedés alapja. Beleül 2 hosszú sorban ülnek, plusz csúcsidőben mindenhol lógnak az emberek. A jeepneyk megtalálhatók extra színekben, extra kiegészítő szobrokkal, reflektorokkal és bömbölő zenével. A kinézete nagyon Latin-Amerika; USA hangulatú. Talán az USA gyarmati örökségből jön? A másik közlekedési eszköz a tricikli. Nagyobb távon motor, kisebben pedig egy bicikli van egy fedett oldalkocsihoz erősítve.

Cebu city fő látnivalói szerencsére egy 300 méteres körön belül vannak, pont a kikötő mellett, ahonnan indult a kompunk Bohol szigetére, így hátizsákkal kellemesen bejártuk a 16. századi, majd 18.sz-ban upgradelt bazilikát,  Magellán emlékművet és a kis spanyol erődöt.

2012. december 29.

No immár tényleg fülöp-szigeteki úti-beszámoló utazgatásokról, szigetelésről és az elsüllyedő bárkánkról.

No hát laza másfél nap utazás után, amit ugyan megszakítottunk egy király Hong Kong-i városnézéssel megérkeztünk Malapascua szigetére Cebutól északra. Na ez a hely mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva: fehér homok, pálmafák, genya jó korallok és egyéb vízi élet, puha párnás-babzsákos-fáklyás bárok a homokban 200 ft-os sörrel és 500 ft-os friss tengeri kajákkal (vacsikor majd a duplája). Bár a kaja nem olyan ízletes mint a thaioknál- kivéve ha kínait kérünk, viszont az 5 méterre növő gyümölcsökből készülő, este 7-ig 300 ft-os (majd duplája) koktélok verhetetlenek.

Ez a környék a part (meg a helyi csajok) mellett a merülőhelyeiről híres. Egyrészt itt vannak a híres tresher sharkok (akikhez nem engedtek le mert csak alap búvárvizsgám van és oda szuper haladó kell). Viszont ettől még szemét jót merültem csomó korall meg hal pl. skorpió-ördög-hal és vicces rák arcok meg king size tengeri csillag és sün között.

2012. December 26.

Pár apró jel hogy nem Indiában vagyunk (Rajahstanban utazgattunk novemberben): működik a reptérről a szuperexpressz, 10 percenként jár és van rajta wifi, WC.ben fertőtlenitő magától jön, plusz senki nem kérdezett, kért még semmit. 100-50 emeletesek a házak és nulla tehén és majom.

Kellemes 2 órás isztambuli átszállás után, kissé fáradtan érkeztünk helyi idő szerint délután 4.kor Hong Kong-ba. Itt visszafelé időzünk többet, most csak 7 óra séta HKK szigeten aztán éjjel repülünk Cebura. Így még egy éj kimarad. 25-i esti pesti  indulás után 27-én délelőtt kerülünk először ágyba  a kis Malapascua cápás szigeten.

HKK-ba megérkezés után egyből becsapódtunk a Michlein csillagos büfé új másod éttermébe - rögtön a reptéri metró megállójában - dumplingozni. Sült ropogós malacos külön isteni volt. 

Aztán irány pár a HKK központot meghatározó plaza, de nem akaratból, csak hogy kijussunk az állomásról. Egyből az igazi karácsonyi show egérnek, nyúlnak beöltözött európai lányok szaltóznak techora a kivilágított neon szarvas előtt. Aztán sétáltunk egyet a főleg az itt dolgozó nyugatiaknak fenntartott a hegyre felkúszó bárokkal teli Soho-ban ahová mozgólépcsők sora megy fel.

Innen átvillamosoztunk a híres emeletes villamosokon a helyieknek szóló, azaz cuki rajzfilmfigurákkal, bevásárlóutcák hadával, kajáldákkal teli Causeway Baybe. Itt a remek hangulat ellenére már lassan kidőltünk a fáradtságtól, de azért nyomtuk. Szerencsére az otthonról hozott megfázásunk a hkk-i 20 fpkban azert sokat javult. HKK igen sokat drágult azóta hogy 4 éve itt időztünk Krisztával és Andrással. Csak a reptéri vonat 2500 ft egy útra. Az esti tészta leves a helyi kiskoszosba is 700 ft volt.Sikerült megint minden percet kicentizve a gép indulása előtt pár perccel a 8 órás HKK-i sétából visszaérni hajnali 1-re a reptérre, hogy újabb éjszakai repülés után, egy teljesen kómás hajnali rövid taxizás, 4 órás Cebu szigetén átbuszozás majd kompozás után eljussunk a vágyott kis fehér-homokos pálmafás és ami a lényeg: cápás Malapascua szigetre.

2010. januárjában eltöltöttünk Krisztivel egy kellemes hónapot András és János barátainkkal Indiában.

Bár ez életünk egyik legszebb és legérdekesebb kalandozása volt, viszont ezt az utat szerencsére nem kell leírnom, mert András barátunk sokkal profibban megtette helyettem: http://www.baberligetkonyv.hu/

Bemásolom az útvonalunkat linkekkel:

Az utolsó lalibelai napunkon megint környékbeli templomokat, a  Geneta Maryam-ot és N`akuto La`ab-ot látogattuk meg. A terv sikeres is volt, annak ellenére, hogy a kocsink elakadt egy kissé lekattant faluban.

Reggel egy furcsa hangú madár hangjára ébredtem. Az igencsak túlméretezett madárka, pont a bungim felett illegette magát.

A madárral való haverkodás után újra kocsiba csaptuk magunkat, hogy meglátogassuk a Lalibelától pár 10 kilométerre található Geneta Maryam és N`akuto La`ab templomokat. Az előbbit különösen érdekes elefántos freskói miatt javasolják megnézni, míg az utóbbi szép fekvéséről és vidám majmairól ismert.

Valamiért kettőnket egy egész kisbusszal vitt el két kedves helyi. A főútról letérve, egy falun áthaladva elértünk abba a faluba, ahol a Geneta Maryam templom feküdt. A falu közepén álltunk meg kocsival, ahonnan kb. 8 perc séta  volt a templom.