Szóval Dilijanból a továbbra is pontatlan Lonely szerint indult volna busz Vandzorba, ám egy taxis kijelentett rögtön, hogy busz már tuti nem jön, viszont egy csomó pénzért elhozna. Ezt nem vállaltuk be így stoppolásba kezdtünk. Pár perc után megállt 3 marcona srác egy Lada Nivával. Egy ideig kissé félve néztük az arcokat, akikről perceken belül kiderült hogy az alapítványuk által segített szegény gyerekek táborába igyekeznek. Ennyit az előítéletekről. Ők letettek minket abba a nagyvárosban (Vanadzorban), ahol átszállni akartunk egy újabb kisbuszra.
Megálltunk a megállóba és pont beszéltük hogy milyen jófejek az örmények mikor újra befékezett mellénk egy szakadt Lada az aranyfogú sofőrjével aki ragaszkodott hozzá, hogy ne várjuk meg a buszt hanem ingyen visz el minket az egy órára fekvő célunkhoz Alaverdibe, ahol a fent említett iparvárosok és világöröksége templomok vannak.
A Ladás elvitt minket egészen az Alaverdi város előtt található Iris Gueshouse-os nénihez, aki láthatóan hibátlan marketinggel begyűjtötte az összes hátizsákos utazót a környékről. Nemcsak a Lonely ajánlja a helyet, hanem mindenki aki valamit dolgozik a környéken, ezt javasolja az utazóknak. Mondjuk angolul tényleg tud a néni, ami nagy szám a környéken (persze nekünk nem volt ez szükséges) és egész szépek a szobái is, amik valóban a kanyon szép részére nyílnak, csak kicsit vastagon fog a ceruzája a nénjének. Azért amikor bedobta, hogy 2000 Ft/fő a vacsora, akkor azért kicsit húztunk a szánkat, mondván, hogy Jereván belvárosában a legmenőbb kiülős helyen 1500-ért degeszre ettük magunkat – de a néni sem lévén hülye rögtön lejjebb vitte az árat, csak kérte, hogy ne köpjük be a többi vendégnek a kedvezményt.
WTF?
A szállásról, lévén hogy csak délután 4 volt, még gyorsan felhúztunk az Alaverdi felett magasló Sanahin kolostorhoz. Ezt a világöröksége templomegyüttest legegyszerűbben az Alaverdiből induló a bányászoknak épült lanovka szerűséggel lehet megközelíteni. Az lerobbant ipari monstrumok és a bánya mellől induló öreg felvonó átmegy a város egy része és a folyó felett.
A hegy tetején ahol kiszálltunk belőle nagy meglepetésünkre egy újabb lakótelepet láttunk a festői sziklacsúcs körül. Innen kb. 15 perc séta maga a kolostoregyüttes. Ez X. szézadi a Sanahin templom tényleg impozáns, van benne egy nagy könyvtárszoba és körülötte egy régi temető benne egy új sírral, amire be van vésve hogy hogyan zuhant le egy Ladával a szakadékba nemrég egy család és halt szörnyet. A templom alatt van a Migoyan Múzeum, ugyanis innen származik a Míg vadászgép alkotó testvérpár. Még egy régi Míg is ki van állítva.
A felvonóhoz visszaúton azért megcsodáltuk a csodás hegyi környezetben a rohadó lakótelepek között legelésző teheneket, lovakat.
Este Iris nénin igen háziasra berendezett ebédlőjében kajáltunk békés hátizsákos nyugatiakkal, ami éles kontraszt volt az előző estével mikor a Sevan tó partján estünk szét helyi fiatalokkal a konténer szállásunk mellett. Azért, hogy a helyi szintet hozzam versenyt pálinkáztam Iris (Irina) néni férjével, akinek a házi szeszét csak én vállaltam be komolyabb mennyiségben a vendégek közül.
Másnap egy német éppen Németországból Sanghajba közúton tartó német klímafizikussal hármasban elindultunk, hogy újabb kolostorokat fedezzünk fel a környéket. Először a szintén világörökség X. századi Haghpat kolostort fedeztük fel, ami tényleg nagyon sok szép épületből állt, és az elhelyezkedése is igen jól megválasztott volt.
Majd a freskóiról híres szintén ősi Akhtala kolostorban időztünk. A freskók egy részét meg a kolostort épp restaurálták, amí eléggé ráfért erre a régi épületre.
Akhtala már csak egy köpésre van a grúz határtól, így egy alapos utcai nénis saslikozás és salátázás után taxival zúztunk a pár kilométerre lévő határra. Ott szintén önjelölt taxisokkal küzdve próbáltunk Tbiliszibe tartó buszt találni, ám két kedves örmény üzletember felajánlottam, hogy pattanjunk be a BMW-ükbe és elvisznek minket a határtól vagy 60 km-re lévő Tbiliszibe.