A következő 2 napban nem mozdultunk nagyon Lalibela környezetéből, hanem újra részletesebben bejártuk a templomokat illetve felmásztam a Lalibela fölé magasodó 3150 méter magas hegyen lévő Ashetan Maryam templomocskába.
A templomokban kötelező levenni a cipőt, ami sajnos jó sok fertőzés, parazita, pl. rüh elkapását segíti. A templomokban vastag szőnyegek vannak, melyek elképesztően nem néznek ki tisztának. Jó tipp ha a zokninkra felveszünk egy nejlon zacskót és arra mégegy zokni. Mi is ezt tettük, de azért csak sikerült elkapni pár fertőzést.
A templomok teljesen a sziklákba vannak bevésve, ami nagyon ráerősít időnként az Indiana Jones érzésre. Sokat esett az eső, amíg ott voltunk, sőt egyszer jégeső is esett. Ilyenkor a vékony kö-lépcsők nagyon csúszóssá váltak, persze korlát vagy ilyesmi nem segítette a közlekedést. 
A szerzetesek szállásai igen szerények. Lehet, hogy relatív gazdag az egyház, de ez nem látszik a paplakokon. 
A helyi keresztények a különböző összejöveteleiken nagyon szívesen fogadtak minket, azonnal körbevettek minket kedves gyerekek, akik az ég világon semmit nem akartak, csak barátkozni.
Estére már teljesen beilleszkedtünk a helyi hangulatba és lokális ginek és St George sörök mellett kemény billiárd meccset vívtam a helyi srácokkal. Persze a furcsa hangulat miatt hülyére vertek :D
Másnap egy újabb sétát tettünk a híres kőbe vájt, kereszt alakú St George (Bet Giyorgis) templomba, majd nekiveselkedtem, hogy egy helyi srác vezetésével felmásszak a Lalibela fölött magasodó 3150 méter magas hegyen lévő Ashetan Maryam templomocskába. A szintkülönbség csak kb. 550 méter volt, ám a sok fel-le menés, az úttalan-utak, a szinte függőleges sziklákba vágott utak azért kissé lelassítják a túrát. 
Két kedves, helyi 14-15 éves srác mutatta az utat, akik a töredékét kérték annak, mintha egy guide-al mennénk (5 dollárt kértek a srácok a kb. 5-6 órás túráért). Az egyik srác egész jól tudott angolul, lehangoló történeteket mesélt a helyiek szegénységéről, arról, hogyha jön egy jégeső akkor sokszor éhen hal a falu egy része és hogy az egyház hogyan rabol le mindent. 
Útközben csatlakoztunk egy barátságos a hegyen lakó pásztorhoz, aki éppen vezette haza a nyáját. A pásztor meghívott a hegyen lévő falujába egy kávéra, ami ugye itt igencsak helyi italnak számít. A meghívást el is fogadtam, csak mondtam, hogy először felmásznék a kis templomba és a visszaútra hagynám a kávézgatást. 
A templomba egész furcsa, hosszú a sziklába vágott folyósokon át lehetett feljutni. A templomban egy kedves pap fogadott, aki büszkén mutatta a nagyon réginek tűnő, a pap szerint vagy 500 éves kódexet. Rövid üldögélés indultunk vissza, mert még várt rám a kávézás és Gyulának azt ígértem, hogy 3 órán belül jövök, és ekkor indultam el kb. 3 és fél órája. 
A ’faluban’, 4-5 szokott kis kerek agyag házikó állt. Ott fogadott a pásztor a feleségével és a gyerekével. Bent a házban raktak tüzet a kávéhoz, amitől pillanat alatt iszonyat füst lett, amitől rögvest el is kezdett fuldokolni a fél család. A kísérő srác fordított pár szót, hogy elbeszélgessünk. Gondoltam, nem most van a pillanat, hogy a kémény találmányát megosszam velük, inkább benyomtam az igen autentikus kávét, ami pár méterre a háztól termett. Kérdeztem a srácot, hogy mit adjak cserébe a vendéglátásért, de nem volt ötletem, így a dupla pólóból amit felhúztam a mászáshoz, odaadtam nekik az egyiket (az ilyen utakra mindig csomó régebbi, vagy megunt ruhát hozunk, amit az út előrehaladtával szétosztunk a rászorulók között). Ennek igen örültek, mert ahogy a kísérőm mondta, még sosem volt pólójuk, hisz minden gúnyát maguknak szőttek.
Este a nagy mászás után megint kellemes sörökkel és valami birkabecsinálttal ütöttük el az estét.
Folyt köv újabb kirándulásokkal, lerobbnó autóval, lerobbanó repülővel és addisi kalandokkal.
